Naponta történnek szerencsétlenségek, amikből a média szenzációhajhász bugyrai táplálkozhatnak. Felnagyítják, megmásítják az eseményeket, mintha mindez korrekt lenne így. Azonban nem csupán a média mélyen tisztelt, megbízható ügynökei állnak meg egy-egy fotóért.
Közúti balesetek, vonatgázolások, családi tragédiák, természeti katasztrófák. Annyi minden történhet velünk, másokkal, bárkivel, aki ezen a bolygón él, s hálát adunk –, jobb esetben – ha nem mi vagyunk a szenvedőalanyok. Mégis sokan katasztrófaturistát játszva belefolynak az őket nem érintő esetekbe is. Selfie-znek, fotóznak, bámészkodnak.
Sokszor fordult már elő, hogy egy dugóban ülve, azon gondolkoztunk, mi történhetett, miért nem haladunk? S aztán a balesethez érve, ahol már többé - kevésbé biztosították a helyszínt, s a forgalmat sem akadályozta már semmi, kiderült, hogy csupán az emberek szenzációra, tragédiára, pusztulásra kiéhezett beteges kíváncsisága tartotta fel a sort.
Katasztrófaturista vagy te is?
Végignézed jó alaposan, hogyan roncsolódott szét az autó? Hogy égett porig egy családi ház vagy sufni, ahol 30 év tűnt el mindössze 15 perc alatt? Élvezettel bámulod a szerencsétlent, amelyiket életéért küzdve viszik el a mentősök? Számomra az a gondolat is hátborzongató, hogy sokan vannak, aki valami okból kifolyólag így tesznek.
Sajnálatos módon, e hétvége azt a 30 évet a mi történetünkből törölte ki a tűzzel, s mivel faluvégen lakunk, botrányosan feltűnő, ha az eddig elhagyatott utcában percenként tűnik fel valaki. Lelassít, véletlenül lefullad, leengedett ablakkal – végül is, biztosan a nagy hőség miatt.
Eltéved biciklivel a telek körül, hogy a kutyának már a hangszálai kiszakadnak lassan, megáll a három négy-hét éves gyerekével orrot fújni, a biztonság kedvéért a nyakába is veszi őket egyesével, hogy átlássanak a kerítés fölött…
Emberek, most komolyan...
A másokkal való együttérzés tökéletes hiányának rothadó poklában érzitek jól magatokat? Nem csak amiatt tartom felfoghatatlan és gusztustalan megnyilvánulásnak mindezt, mert nekünk is ezt kell átélnünk, hanem mert embertelen és ízléstelen, amerre az emberi „civilizáció” elfejlődött.
Őszintén, ekkora öröm számotokra megbámulni mások nyomorát, miközben eszetekbe sem jut felajánlani esetleg, hogy segítsetek? Ha mással nem, már azzal is többel járulnátok hozzá a veszteséget elszenvedettek nyugalmához, ha nem lennétek pofátlan betolakodók a privát szenvedésükbe.
Gondolkodni, együtt érezni, tiszteletben tartani. Nem hiszem, hogy olyan nagy kérés. De nyugodtan rágódjon ezen mindenki a maga szintje szerint.
