A mozi teljesen megtelt, az emberek próbáltak kényelmesen elhelyezkedni a szűk székeken. Akkoriban még nem volt pláza, friss popcornnal és cola, pihe-puha bársonyfotelek lábtartóval. Senki nem ropogtatott nachost és szürcsölt melletted kólát, amiben dió nagyságú jégdarabok úszkálnak, ehelyett maradt a filmélmény.
Merthogy 1983-ban is voltak jó filmek. Itthon például bemutatták Federico Fellini És a hajó megy című alkotását, Sándor Páltól az imádnivaló Szerencsés Dánielt, Szomjas Györgytől a Könnyű testi sértést, Gazdag Gyulától Az elveszett illúziókat és még sorolhatnánk. A mozi talán a legfontosabb kikapcsolódási pont volt, program, ami nem kerül sokba, program, első, második, vagy utolsó randira.
Különleges esztendő volt az a nyolcvanhármas,. Ronald Reagan akkor mondta, enyhén feldúlt állapotban, hogy a Szovjetunió a gonosz birodalma. És akkor jelent meg Madonna első lemeze, és akkor még nem beszéltünk Michael Jacksonról, aki először mutatta be a rajongók által azóta is imádott, emlegetett, agyonnézett, Moonwalkot. A zenében amúgy is rengeteg örömünk volt. Megalakult Bon Jovi zenekara, új lemezt adott ki a Depeche Mode, a Rolling Stones, Mike Oldfield, itthon pedig bemutatták az István a király című rockoperát. A világ viszonylagos nyugodt időszakát élte.
Az élet szép, ezt gondoltuk legtöbbször. Mit nekünk vasfüggöny, hamis ideológia, az ország eladósodása, a második és harmadik műszak, a kötelező fusizás, hogy tartsd a lépést az álmaiddal. Diszkóba jártunk, koncerteken ugráltunk, és moziban lazítottunk. És megőrültünk a Flashdance-ért.
Kár lett volna kihagyni egyetlen másodpercet is Adrian Lyne filmjéből. Már csak Jennifer Beals miatt is. Ahogy ő hegesztett, úgy még a Vörös Csillag gépgyár legszorgalmasabb brigádjának tagjai sem tudtak. Az ember meghökkenve leste, ahogy ez a különleges szépség nyomja a melót napközben, kemény pasik között állja a sarat, építkezéseken hegeszt, gyárban tolja le a műszakot, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Volt is némi rossz érzés a forgatókönyvvel kapcsolatban és hát megfordult nem kevés néző fejében: van ilyen? Van ilyen, hogy Alex Owens nappal hegeszt, ám naplemente után stílust vált, munkáslányból szexistennővé avanzsál és egy bárban úgy de úgy táncol, hogy megőrülnek a férfiak. S közben arról álmodozik, hogy egyszer majd balett táncos lesz.
Gina Healey és Maureen Marder élete valamelyest hasonlított a filmbéli történetre. A két táncoshölgy, akik nappal valóban dolgoztak, építőipari munkásként keresték a pénzüket, háromszázezer dollárért adták el a sztorit a Casablanca Produkciós Irodának. Kikötötték, hogy ha valaha nyereséges lesz a film, akkor bizony újabb dollárkötegek vándorolnak a zsebükbe. Aztán jött a Paramount Pictures, rátette a kezét és megszerzett minden jogot. Joe Eszterhas kezébe került az alaptörténet, tőle várták, hogy filmmé formálja. Ő először egy divattervezőnőt képzelt el a főszerepre, aztán a stáb Eszterhas vezetésével Torontóba utazott (hogy miért pont oda, az rejtély…) hogy táncoslányokkal beszéljenek, információkat gyűjtsenek a filmhez. Aztán a visszafelé vezető úton Eszterhas végül úgy döntött, hogy a főhősnő legyen hegesztő. A két producer, Jerry Bruckheimer és Don Simpson biztos volt a sikerben. Onnantól kezdve gőzerővel keresték a rendezőt, szóba került David Cronenberg aztán Brian De Palma, ám ő akkor épp a Sebhelyesarcúval dolgozott, így esett a választásuk arra az Adrian Lyne-re, aki addig leginkább lendületes reklámokat készített a televíziók számára.
Innen jött a következő fontos lépés: ki legyen a főszereplő? Demi Moore és Leslie Wing valamint Jennifer Beals maradt a legeslegutolsó rosta után is és a pletyka szerint a Paramount feje, fővezére, Michael Eisner megkérte a körülötte dolgozó hölgyeket, hogy szavazzanak, ki a legalkalmasabb a három jelölt közül. Egy másik variáció szerint, természetesen férfiak döntöttek, miszerint összehívtak mindenkit, aki a stúdiónál dolgozott. Ott voltak a portások, a sofőrök, a statiszták, a világosítók, az ilyen-olyan beosztásban sertepertélő emberek és az volt a feladatuk, hogy megmondják: melyik nőt vinnék a három közül legszívesebben be az ágyukba… Be bizony…
Jennifer Beals tökéletes választás volt. A filmet 1983. április 15-én mutatták be. És bár a kritika szépen belemart, belekötöttek sok mindenbe, például, hogy a filmbéli hölgy no meg a férfi főszereplő, Michael Nouri között tizennyolc év volt a korkülönbség, és hát (minő meglepetés…) leginkább azon értetlenkedtek a kritikusok, hogy egy ilyen csinos, törékeny, okos nő, hogy a nyavalyába dolgozhat hegesztőként.
A Flashdance az első hétvégén már több mint négymillió dollárt termelt. Végül 93 millió dollár haszonnal zárt. Itthon is imádták. Pörgős zene, gyors vágások, ami akkoriban még meglehetősen szokatlan volt. Lenyűgöző képi világ, no meg Jennifer Beals kultikus pulcsija, amihez hasonlót addig még nem láttak. S ki gondolta volna, hogy ez nem valami divattervező kreálmánya, hanem a sors ajándéka, ugyanis a csinos színésznő ruhaneműje egyszerűen összement a mosás során és jóval nagyobb lyukat kellett vágni a nyakára, hogy a fejét bele tudja dugni. Így viszont meghökkentően nagy volt a lyuk, a pulóvert még a válla alá is lehúzhatta. Tegyük hozzám, pillanatok alatt divatot teremtve.
